Lassan nyílnak ki a szemeim. Puha érintést éreztem az ajkaimon. Hunyorognom kell a félhomályban, hogy meglássam, ki hajol fölém. Valaki megcsókolt engem megtörve eddigi állapotom. Mely csak ezzel az egyféle módszerrel lehetséges! Megtalált valamelyik útitársam. Egy gyönyörű szempár néz a szemembe. Egy pillanatra el is áll a lélegzetem, nem tudom álmodok-e még. Smaragdzöld szemek néznek velem farkasszemet a sötétségben, amelyek szinte világítanak. Nem e világi szemek, abban egészen biztos lehetek. Mi lenne, ha vaksötét lenne? Vajon smaragdként csillognának? Futott át a két kíváncsi kérdés a gondolataimban. Nyelni akartam egyet, mire rögtön rájöttem, hogy teljesen ki van száradva a torkom. Ennek ellenére beszédre nyitottam számat, de megelőztek.
– Már régóta kerestelek téged! – szólalt meg mély hangján a férfi. Majd miközben eltűnt előlem, hogy leüljön az ágy szélére; felemelte egy hajtincsemet, és hagyta, hogy a kezéből kicsúszva hulljanak vissza a testemre, mintha belső késztetésnek tenne így eleget. Mondatára az ajkaimat szorosan összezártam, és próbáltam belső harcomat kifelé nem mutatni. Egy olyan felkiáltó mondat hagyta el a száját, amit soha nem akartam hallani.
Nem ő az egyetlen, aki meg csodálta hajkoronámat. „Ha nem vetül rá fény, akkor is van benne valami nem mindennapi, kishúgocskánk. – szokták mondani a rokonaim. – De amikor kimész a napra, akkor az ember már nem talál rá szavakat annyira álomszép! Ezért sose menj fedetlen hajjal, bárhová indulsz el itthonról, mert rögtön ki kiáltanának a halandók boszorkánynak! – figyelmeztettek mindig. – Még ha igaz is a vádjuk. – csillant fel huncutul a tekintetük mind ahányszor, erre az utolsó mondatra. Hiszen tudják, hogy a halandók soha nem kaphatnak el.” Boszorkány vagyok és ők meg halhatatlanok, mégis mindennap találkoztak velünk a piacon a nappal járók - mi így neveztük a földi halandókat. Nem féltek tőlünk, sőt kedveltek minket! Természetesnek vették, hogy közéjük tartozunk, oly normális család voltunk. De szerettem azokat az időket!
Ellentétben fivéreimmel én nem szeretem, ha hosszú a hajviseletem. Ezért most, hogy látom, leér a derekam alá a hajam, a fiútestvéreim…- komorulok el hamarjában, amikor eszembe jut mi történt a számomra közelmúltban. - örülhettek volna neki, hogy végre megnőtt. Hogy eltereljem a gondolataim bátyáimról hamarjában munkába fogtam izmaimat, nehezemre ment használnom őket, ami nem kis meglepetésemre szolgált. Bele se szeretnék gondolni, hogy ez vajon miért lehet. Se abba a mondatba, amit a férfi mondott pár perccel ezelőtt.
Lassan felültem az idegen férfi mellé, de illően egy kis távolságot tartva kettőnk között. Ez a fiatal úr tudomásom szerint útitársaim egyike. Már csak az a kérdés, hogy melyik. De most van annál fontosabb kérdésem is.
– Hány év telt el, uram? – mennyi időm maradhatott még? Elkezdtem tanulmányozni a padlót, hogy ne láthassa rajtam, hogy mennyire fontos nekem a válasza. Annak ellenére, hogy minden bizonnyal tudja, hogy fontos nekem.
– A pontos dátum elveszett az évek során, hogy mikor és hol éltél. Ezért csak abban tudok segíteni, hogy most 2041-et írunk. Ebből ki tudod számolni, hány évet aludhattál. – hangzott a határozott felelet. Az alkarjaival letámaszkodott a combjaira. A szétnyitott lábain előre hajol, az arcával felém fordul.
Ráemeltem a tekintetem, majd elkerekedtek a szemeim, mikor látom, hogy komolyan mondhatja az időpontot. Hinnem kell neki. – 192 év telt el. – gyors fejben számolás után felelem halkan, szinte csak magamnak hitetlenkedésemben. Tudniillik 1849-ben hagytam hátra a jelent. Nem hittem volna, hogy ilyen kevés évem lesz hátra.
– Hány éved maradt? – követelve kérdezte, miközben összeszűkültek azok a csodaszép szemek rám pillantva. Ki ülhetett a döbbenet az arcomra, hogy rögtön elkezdett követelőzni. Igaz, csak e kérdése hallatán jut eszembe, hogy nem magáz. Biztos ez egy új szokás, ebben a világban; vonom le a következtetéseket. Rögtön alkalmazkodok is, vagy másképp nem élem túl a Földön. Hamarjában meg kell szoknom.
– 3 év… – csak ennyit mondok. A hallgatás néha többet elárul a másiknak.
– Nagyon kevés idő. – ért egyet velem a férfi, a ki nem mondott szavaimra.
– Most mi lesz? – ezt nem akarom elhinni. Tudom, hogy van valami megoldás, csak eddig senki nem vette észre. Kétségtelen vagyok benne.
– Várj egy pillanatot! – emeli fel a bal kezét az öléből, felém intve vele. A tekintetével továbbra is fogva tartja szemeimet. Az erős koncentrációját irányomba, így távolabb is érzem. – Honnan tudod, hogy mennyi időd van a küldetésedre? Nekem azt mondták, hogy kevés időnk lesz. De azt senki nem tudta pontosan megmondani, hogy mennyi az a kevés. – a hangjában most hallok először egy kis életet. Eddig érzelemmentes volt a hangja. Igaz, bagoly mondja verébnek.
– Egy jóslatból. – válaszolok kelletlenül. A tekintetemet el kapom zöld szemeiről, és az ölembe nézek az öklömre. A kezeim automatikusan összegyűrték a szoknyámat, erre a két szóra. Nem akarok felnézni. Nincsen kedvem, most a kérdezz és felelek játékára.
De ő faggat tovább, mintha nem látta volna, hogy reagáltam az előző ilyen mondatára. Észre kellett vennie, mert le se veszi rólam a szemeit; érzem. – Egy jóslat?
A fejemet még nem akarva felemelni, következőképp a hajam takarásából lestem rá. A szemeibe már nem hidegtűz ég, hanem valami érdeklődésféle csillant meg bennük. Kicsit kezdek a tekintete alatt feszengeni. Forróság önti el orcáimat. – Minden születésnapomra kaptam egy jövendölést.
Sárgás színű papírlapokra voltak a jóslatok írva. Szép gyöngybetűkkel megfogalmazva, leggyakrabban versekbe foglalva. A visszaemlékezés hatására a szemeimet szorosan lecsuktam, a fogaim összecsikordultak. Még erősebben szorítottam össze tenyereimben a ruhámat. Vissza kell nyelnem az önuralmam. Ernyeszd el a tested! Amikor teljesítettem a belsőhangom parancsát, rögtön védőburkokat vontam elmém köré, hogy így blokkoljam reagálásaimat.
– A huszonkettedik életévemet betöltve, közölték velem egy jövendölés segítségével, hogy a küldetést 2017-ben befejezem. – megvéd a védőburok, aminek köszönhetően monoton, színtelen hangon mondom szavaimat. Látjátok; bagoly vagyok! Nem mondhatok semmit sem egy verébnek. - Utána nem sokkal az életem végét ér. – az volt egyben az utolsó születésnapom, melyet a családommal töltöttem! De én nem adom fel, ha belehalok akkor is megváltoztatom a jövőm! Vicces; mert, ha nem sikerül ezt az elhatározásomat teljesítenem, az életem semmi esettre sem fog folytatódni 3 évnél tovább.
Úgy érzem, nem ülhetek tétlenül. Tennem kell valamit vagy megbolondulok. Az ágyról darabosan, szaggatottan, de felállok nyújtózkodni. Lecsukom a szemem, és hátra hajtom a fejem, hogy segítsem az elmémet dolgozásában.
Élj a mának, de várd a holnapot is, és ne felejts el mosolyogni! És van még egy; gondolkozz! Ami nem öl meg, az megerősít! Igen, ez az a másik. Nem szabad megfeledkeznem, ezekről a mondatokról. Ezek segítettek nekem az éledben maradásban, amikor már minden cérna elszakadt fiatalkoromban. Az ötös szabályom lép érvénybe a mostani helyzetet tekintve. Ez a szabály pedig az, hogy tovább kell mennem!
Új elhatározással, új lendülettel fordulok a még mindig ismeretlen időtlen felé. Újra egy rideg férfi ül az ágyam szélén. Minden, ami emberivé tette, eltűnt. A fekvőhelyre pillantok.
Soha többé nem szeretnék, ahhoz az ágyhoz érni, amin ül. Több, mint egy évszázadig a foglya voltam, rátekinteni is rossz.
Ráemelem a földről a tekintetem a férfira, közben végig mérem a fizikumát. Harcedzett a teste, még ruhán keresztül is látszódik. Az izmai pattanásig vannak befeszülve, mintha készülne valamire… Ülőhelyzetében az alkata hatalmasnak tűnik. Egy nagy vadászhoz hasonlíthatnám. Ez a legjobb szó, ami eszembe jut most róla. Ő sejtésem szerint nem várja meg, hogy a veszedelem megtalálja, hanem önként megy ő maga a veszélyhez.
Nyújtózkodásom közben megfigyeltem, hogy egy furcsa csomag van letéve a sarokban, biztos az öve. Kíváncsi vagyok, hogy milyen mai kor különlegességei találhatóak meg benne. Vajon a teste mitől feszült be?
– Még nincs róla tudomásom, hogy halhatatlan lennék.
– Miért? – a szemei egy századmásodperc erejéig erősebben világítottak. Mi válthatta ki ezt a reakciót? Hogy kijelentettem nem vagyok halhatatlan?
– Amikor huszonkét évesen elaludtam, még a testem fejlődésben volt. – a két alkaromat összekulcsolom a hátam mögött megszokásból. Elfordítom a fejem jobb oldalra, hogy ne lássam a férfi smaragd szemeit.
– Tehát attól függ, hogy mennyire segítette elő öregedésedet az alvás.
– Nem pontos ez a feltevésed. A testem lehet öregedett, de a képességeim nem bizonyos, hogy fejlődtek alvásom miatt. Az erőimet csak gyakorlással fejleszthetem.– megrázom a fejem. – És sajnos, még több minden is függ az idősödésemtől.
Biztatásul bólint felém, mire meglepődöm. Most tudattusolt bennem, hogy mióta beszélgetünk a bólintáson kívül, csak egyszer mozdult még meg. Az is vagy öt perce. Tán pislogni, se pislog? – Halandó testem sokszor megszenvedte azt, amikor használtam erőimet. Ezért lenne kedvező, ha már időtlen lennék. Hiszen akkor már a testem több sérülést eltudna viselni.
– Mi történt? – Csattan a kérdés, mire összerezzenek. A férfinak szeme se rebben erre, nem foglalkoztatja a reakcióm. Olyan, mintha hozzá lenne szokva a parancsolgatáshoz. Érdekel, vajon meddig hiszi azt, hogy így beszélhet velem.
Vér folyik végig a karomon. Villant a kép a fejemben. – Most inkább ne beszéljünk róla! – emelem fel a hangom a múlt egy pillanatára, amit láttam a fejemben, és ami a védőpajzsom használata közben eddig nem volt lehetséges. Ez a múltbéli kép most mégis üt a pajzsomon egy rést; a föld megreped. Ebből nem lehet semmi jó, meg kell nyugodnom. A hibát másképp nem tudom megjavítani az elmém védőfalain, muszáj lesz beszédtémát váltanom. – Még be sem mutatkoztál! – hívom fel rá a figyelmét.
A szemei elsötétülnek, egészen fekete lesz. Mintha egy feneketlen tóval néznék szembe, és én elfejtettem volna úszni. Összezavarodok a nézésének érezhető súlya alatt. A szívem elkezd össze-vissza kalimpálni. Egyre mélyebbre süllyedek a sötétségében; tehetetlen vagyok. Csak feketeséget látok, a testem zuhan. Tudom, hogy a földön állok, mégis zuhanást érzékelek. Nem tudom, hova tenni miért hagy cserben a testem. Felemelem a jobb kezem, és a szívem fölötti ruhaanyagot gyűrve próbálom lassulásra bírni kalapálását. A szám elnyílik, kapkodni kezdem a levegőt fuldoklásomban, gyengeségemben. De tekintetemet szemei feketeségéről nem tudom elkapni. Ha eltudnám róla kapni fogságba ejtett szemeimet, akkor megmenekülnék előle.
- Nem felejtem el, hogy nem feleltél a kérdésemre. – ez az egyszerű mondat is úgy hangzik a most még mélyebb hangfekvésű hangjával, mint egy fenyegetés. – A nevem Alex. – a hirtelen témaváltástól, a hangja normalitásától, és a szemeinek újra zöld csillanásától megszédülök egy pillanatra. Mitől is? A megkönnyebbüléstől?
Rájövök, hogy a testem már előttem észlelte, hogy nem egy alacsony rangú öröklétű van előttem. A testem mélyéről jövő zsigeri reakcióm, vagyis sebes szívdobogásom azért volt, mert megriadtam. Azokban a másodpercekben, mikor megmutatta erejének töredékét. Ím, bizonyosságot nyerve az a gondolatom, hogy Földünk egyik fajához sem tartozik illúzió keltő szemeivel. De azért nem vagyok én nyúl, hogyha azt hiszi, ennyitől összehúzom magam ijedtemben, nagyot fog koppanni! Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy gyáva lennék a kihívásokkal szemben. És most ő a következő lépcsőfok életemben, melyet meg kell másznom, hogy elérjem céljaimat.
– Milyen fajhoz tartozol, Alex? – ízlelgetem a nevét. Illik hozzá, de érdekes, hiszen ez egy halandó név. AZ örökéletűeknek saját név használati rendszerük van.
– Vémonnak születtem.
– Vémon? – nem hallottam erről a fajról. Lehetséges, hogy a nem gyakori fajok egyike?
– Apám vámpír és anyám démon volt. – érkezik az érzelemmentes válasz. – A két név összevonásával alkották meg az én fajom nevét, vagyis a vémon szót.
– Volt? – nem gondoltam volna, hogy ráérzek. Alex csakugyan egy ritka kevert vérű, akiket még fivéreim sem láttak. Kivételes, de erős ez a típusú párosítás. Szerencsésnek mondhatóak, akik hosszú életük során találkoznak kevert vérűekkel. Természetesen csakis akkor, ha túl élik a találkozást, hogy másnak is elmondhassák. Remélem, én is túl élem.
– Még régen megöltem apámat. – hangjából csöpög a jéghideg gyűlölet. A szívem kihagy egy ütemet szavaira. Nem hittem, hogy lehetséges még szoborszerűbbnek tűnnie számomra. Imént megbizonyosodtam róla; pislogni se pislogott percek óta. – Sok rosszat elkövetett élete során. Őrült volt.
– Sajnálom. – felelem őszintén, de nem látszik rajta, hogy bánja nincs közöttünk az édesapja. Mire gondolok én meg? Tekintettel arra, hogy ő ölte meg a szülőjét, mert bolond volt; nem bánhatja, hogy atyja most már alulról szagolja az ibolyát.
Minket hosszútávra börtönbe nem zárhatnak, mert ott az örökéletünk, hogy kitaláljuk a celláink gyenge pontjait. Valakinek az életének a kioltását, ezektől a tényektől eltekintve még bűnnek tartom. Valójában, én se mondhatok semmit, nem vagyok ártatlan.
– Anyámat régen láttam. Nem tudom, mi van vele. – a szemei egészen üregesek lesznek. Először ebben az órában nem engem néz, hanem át a vállam felett a távolba. Szemeire fátyol telepszik, a semmibe néz. Olyan emlékeken járhat az esze, amit én nem láthatok. Hagyok neki egy kis időt emlékezni. Én közben végig mérem a ruházatát, amit eddig nem tehettem meg. Egy kivágott nyakú világos barna színű pulóver. A nadrágja rojtos farmer? Régi ruházatban sétál az utcán? Potosabban, szolga ruhában? Hihetetlen! Mit meg nem engednek ma maguknak az emberek. És ráadásul mindezt egy magas szárú réginek tűnő bakancsféleséggel kombinálta! Egy jó családból származó ember sose tenne ilyen megbotránkoztató dolgot! Ez a pulóvernek titulált ruhadarabja is többet mutat a kelleténél. A kivágás egészen tart a mellkasa közepéig. Szédületes! Nem is tudom, merre nézzek! Talán, az arca a legbiztonságosabb terület!
Mikor zöld szemei ismét rám révednek, csak akkor szólalok meg.
– Mit kellene tudnom a vémonokról?
– Amit a legszükségesebb tudnod az a táplálkozási szokásaink. Húst és vért kell magunkhoz vennünk ételként.
– Miért hús és vér? – miért ez legszükségesebb?
– A hús a démon, a vér a vámpír természetemből eredendően.
– Értem. – Ez nagyon különös. Szívesen vizsgálnám ki, hogy miért van ez. De nem hiszem, hogy tetszenének Alexnek a tudományos tanulmányozásaim a faja iránt, amit rajta végeznék el.
– Állatok húsát eszem. Állatokból vagy vérbankból szerzem a halandó vért. – ezzel a mondatával értelmet nyer számomra, hogy miért ezekről beszél nekem. Hiszen lehet, hogy még halandó vagyok. Ezért most én leszek a legközelebbi táplálék forrása, ha nem vigyázunk.
– Vérbank. Milyen az a valami?
– Ez egy olyan hely, ahol pénzért vért adnak halhatatlanoknak.
Bólintok, hogy tudomására hozzam megértettem, amit mondott. A XIX. században nem voltak vérbankok. – És a létrejötte előtt, hogy oldottad meg, hogy a megfelelő mennyiségű vér jusson a szervezetedbe?
Habozik, mintha nem tudná eldönteni, hogy elárulhatja e nekem. – A vér forrásából szereztem. Csatatéren oltottam általában a szomjam.
– Általában? - Billentem félre a fejem, a hajam előre bukik a nyakamat fedetlenül hagyva. Letekint a nyakszirtemre. Éhes pillantást vet nyakamra, aminek minden bizonnyal nincs tudatában. Megnyalom a felső ajkamat, hátha az segít az én szomjúságomon, ami felkelésem óta gyötör.
Ismét a szemembe néz. Megköszörüli a torkát. – A másik mód, amely szerint étkeztem az a vadászat kedvéért volt, főként nem a táplálékhiány hajtott. De közel két évszázada megváltoztam, ezért ezzel az életmóddal már felhagytam.
- Értem.– nincs oka, hogy hazudjon nekem. Nem kételkedek benne. - Én nem ítélkezem feletted, nem az én dolgom. Isten előtt, majd számot adsz tetteidről, de amíg az Úr törvényei szerint élsz a bűneidet jóvátéve nekem nincs beleszólásom. – A kijelentésemet kínos csönd követte. Mindig is ilyen voltam: előbb beszéltem, azután gondolkoztam. Most mit tegyek? Túl komolyra vettem a dolgokat. Csak mondj valamit! – Tudsz-e az okáról, hogy miért volt ilyen nehéz megtalálni engem?
- Nem hallottam az okát.
- Elmagyarázom neked. – fogok mondandómba lendületesen. - Az almába, amit meg kellett ennem, hogy elaludjak különleges fűszerkeveréket állítottak benne össze őseim, hogy ne találhassanak rám az emberek. Nagy a valószínűsége, amiről sajnos nem tudakozódhattam meg, hogy erőimet is felhasználták a megerősítésére.
Alex gondolkozik egy percet, majd felvonja a szemöldökét, és rám néz. – A föld erőid egyike?
- Igen. – hamarabb rájött, mint gondoltam arra, hogy melyik képesség volt védelmemre.
- Érthető. A föld elrejtett téged a nem kívánatos szemek elől.
Bólintok. Soha nem fogom elfelejteni milyen áron tettem szert ekkora hatalomra a föld részéről. Soha nem fogom.
Alex feláll az ágyról, felkapja csomagját, majd a vállára akasztja. Visszanéz rám már az ajtóban állva. – Követnél? – A fejemet rázva követem őt. Nem tudom, meddig bírom elviselni ezt a beszédstílust. – Szeretném, ha a fák alá egy pár széket készítenél!
Széket kért, hogy készítsek. Vajon mi célból? Ne foglalkozz felesleges dolgokkal!
Hogy készíthetném el a legkisebb kárt okozva magamban? Ha faragott széket alkotok, ahhoz nem csak a föld, hanem a víz elemét is kell használnom. Jobban teszem, ha csak a föld erejére hagyatkozom. Suttogva elmondom imám:
Halld szavam Istenem,
Óvj, Segíts meg engem.
Szólítom a föld elemet,
Hadd fakadjon az új élet.
Fájdalmat érzékelek, de a következő pillanatban már átjárja testemet a melegség. Majd a felemelt kezemből kiáramolva távozik is belőlem. A föld válaszol hívásomra, új növények nyílnak. A hajtások növésük közben felveszik egy-egy széknek az alakját. A bokor, hogy teljesítse kérésemet, összefonta ágait, így adva meg magának a tartást a formához. Személy szerint ezt a széket preferálom, mert a fa székek igen kényelmetlenek tudnak lenni rövid használati idő után.
- Ötletes. – Alex odamegy az egyik bokorhoz. A terhét a hátáról leteszi mellé, mielőtt a kezével a levegőben végig követi a levelek és ágak szoros egymásba fonódását. Nem ér hozzá a levelekhez. – Nagyon érdekes. – felém fordul. Mélyen belenéz a szemembe, lassan leül. Belesüpped a levelek sűrűségébe. – Miért nem foglalsz te is helyet, Kátya? – int a félig szemben, félig mellette lévő másik bokorra. Igazi fejedelemségnek látszik, így kihúzott vállakkal, egyenes tartásával, mintha a trónszéken ülne, és épp most invitálna a királynéi székre, egy kis teázásra.
- Ha lehet, én inkább állnék. – vonakodok leülni.
- Én meg szeretném, ha leülnél. Sok megbeszélni valónk van. Neked is jobb lesz ülve.
- Így kérsz meg egy ifjú hölgyet, hogy foglaljon helyet?
- Kérlek! – szorosan összezárt fogai közül mondja ezt az egy szót. De ez már jobban teszik. Helyett foglalok.
- Hadd térjek a lényegre.
- Nem kell, kímélned! - húzom ki magam.
- Milyen erők vannak birtokodban?
- A tűz, a föld, a levegő és a víz elemei. Eddig ennyi jelent meg.
- Ötnek kellene lennie! - hangja vádlónak hat.
- Most négy van! - mondom határozottabban és egy kicsit hangosabban. Kezdek kijönni béketűrésemből a stílusa miatt. Ez nem vall rád! - Nem jelent meg még az ötödik! - és remélem nem is fog!
Rájön Alex, hogy igazam van; tudja, hogy mindennek eljön az ideje. Az ötödik erőm, majd megjelenik, ha meg kell jelenni e.- Tudtátok valamihez kötni a megjelenésüket? Gondolom nincs sok esélye, de a jövendölés miatt mégis meg kell tennem.
- Én kötöttem őket tragédiákhoz.
- Mestered a gyakorlatokkal nem segített másmilyen módot kifejleszteni? - nem lágyul el a tekintete, szánakozva se néz rám. Megkönnyebbülök, de csalódott is vagyok. Reménykedtem benne, hogy legalább erre reagálni fog.
- Nem volt mesterem. – motyogom. Ami igen illetlen tőlem, főleg a jó taníttatásomat nézve a tanítómtól. Mindig szerettem volna egy harcos mestert, egy vitéz tanítót is, de nem engedhettük meg magunknak anyagilag. De nem kell mindent tudnia rólam, így is sokat tudhat.
- Nem?
- Egy se volt. Magam tapasztaltam ki mindent. Erőimet magam fejlesztettem és tanultam. - árulom el, majd a mondat végén sóhajtok egyet. Nem látom okát, hogy tovább álljam a kíváncsiságom útját. - Mondd meg, te melyik vagy, Alex?
Alex a gondolatiban elmerülve néz maga elé, mikor felteszem a kérdést. Sikerül meglepnem őt. - Melyik vagyok? - kérdezz vissza értetlenkedve.
- Te melyik társam vagy az út során? - válaszra kíváncsian hajolok hozzá közelebb, és ülök előrébb székemen.
- Sose hittem volna, de… - feláll a bokorszékről, majd fél térdre ereszkedik elém, fejet hajt nekem. - én lehetek a kiválasztott első tanítója. - felnéz rám. - Én vagyok a mestered. Kérlek, hallgass meg! - bólintok, mire ismét lehajtja fejét. - Engedelmeddel megfogadom színed előtt Énee Kátya, hogy utunkon a társad és mestered leszek. Én Nemere Alexander, Zele királya; megesküszöm, hogy minden tudásomat és oltalmamat felajánlom számodra, jóslatban előre megírt leghatalmasabb varázslónak, a Hősnek. Szolgálód leszek. Elfogadod-e esküm Énee Kátya?
- Elfogadhatnám, de van itt egy kis apróság, ami nem tetszik. - ezt nem tudhatom biztosan, hogy be is tartod. - Kérlek, emelkedj fel. - feláll. Felállok vele én is. Szemben állva vele, alig fél méterre tőle még kisebbnek érzem magam, mint a testvéreim mellett. Pedig ők se voltak túl kicsik. Alex magassága a két métert súrolhatja, vagy akár meg is haladja. Én itt a 156 cm-emmel eltörpülök előtte. Sóhajtok a magasságbeli különbségünk miatt. - Add a jobb kezed.
Előre nyújtja nekem a kezét. - Mire gondolsz?
- Tűrd fel a pulóvered ujját.
- Miért? - jó, akkor majd én megteszem. Elkezdem felhajtani a felsőjét a két kezemmel. Megragadja a szabad bal kezével az államat, arra kényszerítve engem, hogy felnézzek rá. - Miért? - kérdezi olyan hangon, amivel mástól biztos választ kapna kérdésére. Meg fogom erősen az immár ruhátlan jobb alkarját. Természetesen csak annyira, amennyi telik tőlem legyengült állapotban.
- Letesszük az Örökesküt.
- Várj! Nem tehetem le! - elengedi állam, hogy hátrább lépjen. Az Örökeskü saját akarattal rendelkezik. Az eskü alapja már azzal működésbe léphet, ha közel áll hozzám. A készülő emberek szavát meghallva az alap létrejön, és akkor már le kell tenni fogadalmat. De nem távolodik el tőlem, mert lépek vele együtt. - Vannak képességeim, melyek a véred által aktiválódni fognak bennem.
- Nem akartam szólni, de ha már felhoztad ez rám is igaz. - közelebb lépek hozzá, hogy kényelmesebb legyen nekem végre hajtani a sajátfajta eskümet. Ez is ugyanaz az Örökeskü, mint amit mindenki használ. De hogy felhasználhassam az egyik rejtett képességemet; változtattam rajta. Féloldalas mosolyra húzódik a szám, úgy hiszem nem fog tetszeni Alexnek. - Ezennel kijelentem, hogy letesszük az Örökesküt. - egy rövid időre fajdalom hasít belém; az alap létrejött. – Én, Énee Kátya azt fogadom meg neked, hogy társad leszek. - felszakad mind a kettőnk bőre egymás tenyerei alatt. Vér folyik le a karunkról, de mielőtt földet érhetne, irányt változtat útja a gravitációt meghazudtolva. Elkezd a vér köröket leírni a kezeink körül. Imádom az eskü ilyen formáját! - Elfogadod-e? – elkezdtem az esküt, és ha eddig nem is akarta letenni most már nem tehet mást, csak ha mindent elfogad.
- Elfogadom.
- Én a legnagyobb varázsló követni fogom tanításaid, melyet esküvel ajánlottál. Megtartod-e?
- Megtartom. - a vérünk gyorsabb sebességet vesz fel, hogy eltűnjön. A vér fölé hajolok észrevétlenül; belenyalok. A nyelvemet végighúzom ajkaimon, hogy véresek legyenek. Nem emelem fel a fejem. Várom, hogy a vér abbahagyja az áramlást az eskü végét jelezve, majd rátelepedjenek kezeinkre olyan betűjeleket formálva, mely a korom emberei számára is ismeretlen volt. A vér beivódik a bőrünkbe. Megrántom a kezünket testem felé, ami váratlanul éri Alexet az eskü utáni kábultságában, ami általában mindenkire ugyanígy hat. Én egy olyan kivétel vagyok, akire nincs ilyen mellékhatással az eskütétel. Egyet akaratlanul előre lép, a törzse előre bukik. Bal kezemmel megragadva a vállánál, még jobban lehozom az én szintemre.
Megcsókolom véres ajkaimmal, utána hátrább lépek tőle, elengedem a kezét. Önkéntelenül lenyalja a szájáról a vért, amivel így teljesítette a képességemhez szükséges feltételt: ivott a véremből. Az ujjaimmal gyorsan letörlöm a vért a számról, a maradékot én is lenyalom. Ennek a ruhának a több mint egy évszázadnyi viselés miatt már mindegy. Beletörlöm a szoknya részébe a kezem. Találkozik a tekintetünk. A szemei nem a smaragdzöld színeiben pompáznak, hanem a vörös különböző árnyalataiban. Nagyon dühösnek néz ki.
Fejét hátraveti; felnevet. Meg sem merek moccanni döbbenetemben. Tévedtem, mégsem dühös. Csakhogy vörösek voltak a szemei, ezek a düh jelei! Nem tudok valamiről a fajtájával kapcsolatban amiatt, mert kevert vérű? Emiatt rossz következtetésekre jutottam? Külön a démon és a vámpír fajt ismerem. A párosítás valamit megváltozatott benne? Visszafordul felém. – Több bajom lesz veled, mint hittem!
- Miért? – teszem félre iménti mozdulatlanságomat a kíváncsiságom kielégítése érdekében.
- Te nem úgy viselkedsz velem, mint általában a halandók és a halhatatlanok.
- Ők hogy viselkednek veled?
- Alázatosan; tudják hol a helyük. Nem parancsolgatnak nekem, nem kérdeznek; szó nélkül azt csinálják, amit mondok; tétovázás nélkül. Ebből, ha jól emlékszem mindet elkövetted ellenem; legalább egyszer. – elfordul tőlem, a beszélgetés végét eszerint tudtomra adta. De nem lehet, nálam könnyen befejezni egy ilyen fontos témát. Felveszi a csomagját.
- Tőlem erre nem számíthatsz, bizton állíthatom!
Mond valamit halkan, amit nem hallok.
- Kérlek, ne beszélj ilyen halkan. Ne feledkezz meg róla, hogy nem mindenkinek olyan jó a füle, mint neked! És háttal se beszélj a másiknak! – szidom meg.
A fejét ingatja jobbra-balra. Vissza fordul felém. – Kell neked még innen valami?
- Nem hiszem. Mindent elvittek rokonaim a biztonság érdekében.
- Egyértelmű. Helyesen tették. Induljunk! – megkerül engem, fordulok utána, de még nem megyek. Elindul egy kelet felé tartó ösvényen, ami csak beljebb fog vinni minket az erdőbe. Vagyis emlékeim szerint. Gyors lépésekben felzárkózok utána.
- Merre megyünk?
- A legközelebbi nagyvárosba.
Segíthetnek nekem az ottani nők rendbe szedni magamat. Ez a hosszúhaj kibírhatatlan. A bokorból nagyon sok levél belegabalyodott, és mivel a természetben szeretem tölteni a legtöbb időmet, ezért nem engedhetem meg magamnak a méteres hajat.
- Érdekelne, hogy mennyit változott az emberiség.
- Útban a város felé elmondom neked mi minden történt a kiesett idődben. Ha jól számoltam 1849-től kell kezdenem.
- Igen, jól számoltad. Rád bízom magam! – visszanézek a hátam mögött. Innen pont látszanak, azok a sírok a ház mögött, melyeket nem vihetek magammal. Ők sosem fognak felkelni nyughelyükből! Isten áldásával nyugodjatok békében fivéreim!
A búcsúzásból Alex ráz fel a kérdésével. - És hol hagytad a mester megszólítást? – szól hozzám féloldalas mosollyal.
- Ez egy vicc lenne, mester? - mondom tetetett felháborodással. A levegőt is elkezdem kapkodni a túlzott színjátszás céljából. – Te fogadtad meg nekem, hogy a szolgálóm leszel. Az alattvalóid elkényeztettek, ha azt hiszed, ezzel a névvel illetlek, mester! – az utolsó szót gúnyolódva ejtettem ki fél mosollyal a számon.
- Azt nem mondtam, hogy szolgálj! – nézz rám a szemeivel még mindig nevetve.
- Mester, kezdhetné a tanításomat azzal, hogy elmondja nekem mi ez a különleges ruházat, amit visel! És igen, érdekesnek tartom a hátán a csomagot is!
- Megint kezded. Parancsolgatsz. Én határozom meg a tanításod menetét, bármit mondasz!
