általam írt könyv eleje

Az öt elem

 

Kezdetek

Kátya

 

Sötét van, túlságosan is egy tavaszi naphoz képest. Sötét és hideg, mely a bőröm alá kúszik, mint egy rossz fertőzés, amely belülről emészt fel. Remegek, vagyis így érzékelem. Letekintve a karomra látom, hogy csak a fejemben játszódik le a reszketés. Nyugodtan vannak összekulcsolva a kezeim, és szerencsére nem történik velem semmi rendkívüli kívülről nézve.

Egy idegen számára ridegnek látszódhatok, főleg ha tudja milyen hírt hozott a rokonom, az asszony. A velem szemben pár méterre álló néni tudja, hogy ez csak a látszat: belülről felőröl az őrület. A kinti ridegség csak az álca, melyet sok szenvedés árán a testem beidegződötten alkalmaz védekezésképpen.

Nem akarok ezekre az érzésekre, emlékekre gondolni. A szívem, úgy érzem, menten kettészakad. Mégis csak arra tudok gondolni, hogy mi történt a múltban. Miért engedtem, hogy szeressenek? Miért engedtem, hogy viszont szeressem és öleljem őket? Fuldoklom a lelkem legmélyén, majd mikor újra nagy levegőt veszek… Nem bírom tovább. Sikoltok, kaparom a szellememben lévő szoba falait, ki akarok törni… Nemcsak idebent akarom szabadon engedni az érzéseimet. De az érzelmesség ilyen megnyilvánulása a világ felé számomra tiltott. Újfent gyereknek érzem magam. Lekuporgok a sarokba és csendben sírdogálok magamat átölelve halkan imádkozva Istenhez. Egy kislány vagyok, aki csak azt szeretné, hogy szeressék, és hogy viszont szerethessen. De ez a fényűzés mindig csak rövid időkre adatott meg ifjúságomban, és csak a szenvedés járt az ilyen meghittséggel.

Ez mind csak a fejemben történik, kint még mindig kővé vagyok dermedve. Ismételten a jelenre koncentrálok, melyben észreveszem, hogy nem látok rendesen csak elmosódott foltokat. Gyorsan pislogok párat, hogy fókuszálni tudjak az előttem található asszonyra, utolsó rokonaim egyikére. Nem mer közelebb jönni, amiért nem hibáztathatom. Ennek következtében átvillan egy emlék a fejemben, melynek köszönhetően könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírhatok, most nem. Nem akarok katasztrófát okozni az utolsó itt töltött perceimben! Merthogy eddig is kibírtam, ezért most is ki fogok tartani!

Az idős nő szája mozog, mondott nekem valamit. A fejem zúg, nem hallom. Gondterhelten néz rám. Tudja, hogy semmit nem értettem. Túl sok minden történt egyszerre velem a közel múltban.

– Gyere ide, gyermekem! Ez segíteni fog. – elővesz egy almát a köpeny alól. Felém nyújtja, majd belenézünk egymás szemébe. Már nincs visszaút és soha nem is volt. Nekem kell oda menni, mivel neki veszélyes lenne hozzám jönni.

Végig mérem őt, miközben lassan odalépek elé. Tudom, hogy nagy a valószínűsége, most látom utoljára. Próbálok minden részletet megjegyezni rajta. Nem szeretnék semmit sem elfelejteni. Az őszbe forduló haját, a vékony ujjait, a barázdált bőrét, a nevetéstől ráncos arcát és azokat a hihetetlen világos kék szemeket. Egy halhatatlan boszorkány szemei, amit semmivel nem lehet összekeverni. Nem kellene öregednie, de egy átok miatt már közel a halála. Ellentétben ikernővérével, akinek a sorsa egy leheletnyivel jobb a képességei miatt.

- Ön mindig is jó volt hozzánk! - találom meg újra a hangomat. Igaz, nem több suttogásnál, de az érzékeny füleinek hála az asszony biztos meghallotta.

A jobb kezem automatikusan kinyúl az almáért. Szinte észre se veszem, hogy mint teszek, máris a két kezemben szorongatom a gyötrelemtől megmentő gyümölcsöt. Álomba fog ringatni ez az alma. Ezzel védve meg a gonosz ellen, valamint a szenvedéstől. Az életjeleim minimálisra fognak csökkenni. Senki nem fog érzékelni álomszerű állapotomban. Kivéve, akinek az a sorsa, hogy megtaláljon.

Elveszem a tekintetem a néniről, és a vörös almát kezdem el tanulmányozni. Meg kell ennem, mégis valamiért habozok. Talán azért, mert az alma vérszínű, sok rossz emléket előhozva a múltamból. Nem érzek rá késztetést, hogy legalább egy falatot egyek is belőle.

- Edd kedves, itt az idő! - szomorú az asszony hangja.

Akarom, s mégse azt a rendkívüli állapotot. ÉN élni akarok! Nem aludni. Kiált fel bennem a belső hangom. De sajnos, nem tudom megvédeni magam, tehát nincs más lehetőségem.

- Köszönöm! - csak ezt az egy szót mondom tisztán és érthetően, nem azt, amit eredetileg szeretnék.

Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Nem bírtam tovább, de legalább csak egy csepp, ebből csak egy kis eső lesz. Nem lehet a zivatarból gond. Hallom is, hogy odakint elkezd esni az eső. Halkan kopog az ablakon, ezzel egy kicsit enged bennem a kín, hiszen az ég itatja az egereket helyettem is.

Drága ez a könnycseppem, ritkán ejt egy örökéletű. Én mégis egyebet sem csináltam életemben, mint sírtam. Így is csodaszámba megy, hogy még vannak könnyeim. Nem ejthetek többet, még ha sírni szeretnék a legszívesebben a szervezetem így követelve, hogy enyhítsek szívem fájdalmán.

Nem tétovázok tovább, beleharapok az almába, abban reménykedve, hogy ez lesz nekem a legjobb. Finom lédús és zamatos a gyümölcs. Megnyugtatja idegeimet. Pont olyan, amilyenre számítottam, amire szükségem van. A testemet elhagyja az erő, halkan elterülök a földön, csak az agyam jár még. Én élni szeretnék! Kihasználva minden percet az életemben!  Örökké akarok élni, ahogy a vérembe van kódolva! Hallom újra fejemben a hangomat. Ennek ellenére tudom, hogy fiatalkoromtól kezdve halálra vagyok ítélve. Sose fogom megtudni igazán, milyen időtlennek lenni. Bárcsak a hang szerint élhetnék, majd ébredésem után Istenem! Áhítatozom érte Uram, hogy csak egyszer az életemben szabadon szerethessek.